Az egyik könyvesbolt polcán találkoztam először az írónő Edinburgh Kék Fényei című könyvével. Nagyon rég olvasok LMBTQ+ történeteket és roppantul megörültem, hogy a magyar írói színtér egy újabb íróval gazdagodott. És meg kell mondanom, hogy nem is akármilyennel. Éppen ezért vártam tűkön ülve, hogy megjelenjen az Éjfekete. Mindig is gyengém volt a misztikum, és ebben a történetben kapunk belőle bőven. Igaz a második világháború és úgy összességében a háborús történetek távol állnak tőlem. De meglepetésemre pont annyi van benne, hogy valaki olyan, mint én is, teljes mértékben tudja élvezni.
Amit láttam
Vágjunk is bele mi az, amit mindenki elsőnek meglát, ha kezébe vesz egy könyvet, természetesen a borító. Nekem kifejezetten tetszik az Éjfekete borítója, szépen összerakott, színeiben harmonikus. Ha az ember ránéz, szinte már meséli is nekünk mennyi izgalmat rejt a regény.
Az Éjfekete történetéről
És akkor nézzük a fő szempontot, amire mindenki kíváncsi: milyen történet tárul elénk a lapokon. Rögtön az elején főszereplőnk, Elliott igencsak szorult helyzetben találja magát. Köszönhető ez annak, hogy a bentlakásos iskola egyik nagymenő tanulója, Hamilton kipécézte magának. Neki és még pár másik tanulónak köszönhetően, Elliottot elnyeli egy titokzatos erdő, ahonnan élő ember még soha nem tért vissza. Mikor már azt hihetnénk, hogy itt a vég (rövid egy könyv lett volna) akkor feltűnik egy titokzatos idegen, aki, mint maga az erdő is, akar valamit Elliott-tól. Valamit, ami csak neki van, ebben a koromsötét és velejéig gonosz világban. De Nyr mégis más, ő nem megölni akarja a fiút (legalább is gyorsan meggondolja magát) hanem megvédeni. De ahhoz, hogy megvédhesse, előbb meg kell mentenie, nem csak az erdőtől, hanem azokat a sebeket is be kell gyógyítania, amik akár végzetesek is lehetnek a fiú számára.
A kezdeti bizonytalanság és félelem után Elliott rájön, hogy Nyr sokkal inkább emberi, mint szörnyeteg, és azok, akik inkább emberek, sokkal inkább szörnyek. Előbb barátok lesznek, majd sokkal több, az élet lesznek egymásnak. De mint minden történetben, itt is bele kell szólni a sorsnak, nem jön olyan könnyen a boldog végkifejlet. Azért meg kell harcolni. És mind Elliott, mind Nyr minden erejét megfeszítve harcol azért, amit a jövő kettejüknek tartogat.
A fő karakterek
Bevallom akármennyire szerettem ezt a történetet, Elliott nem volt szerelem első találkozásra, kellett egy kis idő, hogy megszeressem a személyiségét. Eleinte kicsit nekem túl gyámoltalan volt. Ami nem rossz, mert a karakterfejlődését nézve a történet végére ég és föld lesz a korábbi önmagához képest. Badass Elliott mindent vitt a végén, és nem egyszer hagyta el a számat olvasás közben, hogy „ez az, csak így tovább”.
A másik főszereplőnk Nyr, nos nála más volt a helyzet, őt a kezdetektől a szívembe zártam és könnyeket hullattam a sorsát megismerve. Benne azt szerettem nagyon, hogy megtanítja az embert az elengedésre és a megbocsátásra. Mert van értelme akár egy évezredes bánatot és fájdalmat elengedni és megbocsátani, hogy kilépjünk a fénybe.
Hamiltont, ritkán utálok ennyire karaktereket, de őt nagyon sikerült az írónőnek egy velejéig romlott és gonosz embernek megalkotnia. Én voltam a legboldogabb (leszámítva Elliottot és Nyrt), amikor megkapta méltó büntetését.
Ki kell még emelnem egy számomra fontos karaktert is: Dr. Christian Hestion, az iskola orvosát, és mint egy pótapát nem csak Elliottnak, de Nyr-nek is. Ő már a kezdetektől tudta, hogy valami nem stimmelt Elliottal, miután rejtélyes eltűnése után még rejtéjesebb körülmények között visszatért az iskolába. De mégsem azt éreztem, hogy mint a többiek őrültnek hiszi a fiút, hanem rögtön az elejétől segítette és inkább arra törekedett, hogy Elliott megbízzon benne és saját magától fedje fel, mi is történt vele. Ez úgy félig meddig sikerült is neki. Minden esetre egy igaz barátot és mint korábban említettem, pót apát leltek Elliotték személyében.
Az Éjfekete ritmusáról
Lezárásként fontos megemlítenem ez nem egy pörgős könyv, nekem legalább is nem ez volt az érzésem. Természetesen vannak benne olyan események, amik gyorsabban előre viszik a történéseket. De mégis számomra megmaradt egy lassabban építkező könyvnek, és ez egyáltalán nem rossz. Szükség van ilyen típusú történetekre is. Az izgalom, a figyelemfelkeltés, az ahogy magába szippantja az olvasót a történet, mind-mind megvan. De nem kell kapkodni a fejem egyik eseményből a másikba. Valamint itt szeretném felhívni az írónő figyelmét, hogy én nagyon nagyon nagyon szeretnék egy kicsit többet megtudni Nyr népéről, és arról a legendáról, amit a könyv végén olvashattam.
Ennyi lett volna az én kis élménybeszámolóm. Köszönöm szépen még egyszer S.A. Locrynnak, hogy olvashattam ezt a csodálatos történetet.
V. Zsuzsa